Sok minden pusztít a világunkban. A környezetszennyezés, az ártó élelmiszerek, a mozgáshiányból eredő problémák, a stressz, és persze a természeti csapások és a Facebook is.
De különösen alattomosan pusztító az a tendencia, ami a sajtóban újabban megfigyelhető. Ez pedig nem más, mint a végtelenül cinikus, az olvasóban frusztrációt keltő felhang.
Biztosan találkoztál már te is azzal a jelenséggel, hogy nem tudsz olyan filmkritikát elolvasni, amiben ne lenne fikázás.
Biztosan azzal is találkoztál már, hogy autós újságírók képtelenek örülni a legújabb járgányoknak és modelleknek, valahogy minden gagyi, ócska, és egyébként is más cégek már jóval előrébb járnak a fejlesztésekben. Mintha unnák azt, amit csinálnak. De akkor miért csinálják?
A közéleti újságírásban meg az a trend, hogy mindig, mindenhol ott van az újságíró véleménye, akkor is, ha azt senki sem kérte, sőt, bizonyos sajtóorgánumok eleve úgy működnek, hogy már messze nem az információ a lényeges, hanem a vélemény, amit hozzá lehet tapasztani, akár úgy is, hogy maga az adat el is sikkadjon az érzelmeket manipuláló szavak mellett.
Ez pokolian káros, de nemcsak az információfogyasztók közösségét (akik kb. a társadalom 60-65%-át teszik ki manapság, az okostelefonok által), hanem a társadalom egészét tekintve is (kivéve a médiát még egyáltalán nem fogyasztó 0-6 hónapos kisbabákat).
A média alapvető feladata az, hogy az ember információéhségét egy egészséges szinten kielégítse, se nem az alatt, se nem az fölött, se nem az MELLETT. Az internetes médiáknak az az óriási előnye a nyomtatottakkal szemben, hogy például létezik a hipertext, vagy közismertebb nevén a LINK intézménye, és ha egy eseménnyel kapcsolatban nem akarjuk az összes olvasónkat a részletekkel untatni, akkor elmondjuk az aktualitást, a részleteket meg belinkeljük. Így azok, akik további, mélyebb, szerteágazóbb, vagy lazán kapcsolódó információkra is nyitottak, azok a linkeken keresztül, ide-oda vándorolva a nagy és szabad Interneten, szépen begyűjthetnek pontosan annyi információt, ami számukra pont elég, vagy szükséges.
Mára viszont eljutottunk oda, hogy a cikkek címében már következtetések vannak levonva, ráadásul prekoncepcióval megspékelve, magukba foglalva a cinikus felhangot és a troll-stílust, magát a tartalmat már érdektelenné téve. Mindent tudunk a címből és a felvezető félmondatokból.
Hogy ez miért baj, hogy Kék fénnyé és kocsmahangulatú összekacsintásokká silányul a közlés?
Azért, mert a médiának nem ez a feladata. Az, amit a médiában most rendre látunk, az a kocsma színvonala. És ahogy az erőszak erőszakot szül, úgy a kocsma is kocsmát szül. Az, amivel napi szinten átitatódunk, azt visszük magunkkal tovább egész nap, míg újra meg nem mártózunk benne, vagy végleg le nem vetkőzzük magunkról.
Ha színvonallal, értelemmel, neadjisten szeretettel, pozitív energiákkal itatódunk át, akkor azt hordozzuk magunkban, és azt is közvetítjük. Ha meg épp az ellenkezőjével, akkor azt. Azt visszük haza, azt sugározzuk tovább a gyerekeinknek, a szomszédunknak, de még a növényeknek is. Tudományos tény, hogy a médiának olyan felelőssége van, hogy még az öngyilkosságok számára/arányára is hatással lehet, de akár forradalmakat is segíthet kirobbantani, vagy épp elfojtani.
Ha a média mindent rossznak állít be, akkor pokolian nehéz lesz bármit is jónak látni. Nem csoda, hogy például az úgynevezett ellenzéki média elérése egyre csökken, vagy a legjobb esetben is stagnál. Nincs más küldetésük ugyanis, mint frusztrálni a saját olvasóikat. De az még egyetlen vállalkozásnak sem hozott sikereket, hogy kicsinálja a saját ügyfeleit.
A média felelőssége és feladatai:
– Tájékoztatás
– Ismeretterjesztés
– Szórakoztatás
– Fórum biztosítása a társadalmi párbeszédekhez (de nem a komment szekcióban, hanem véleménycikkekben)
– Szocializáció, nevelés
– Kultúra közvetítése
– Közízlés formálása
– Közművelés
– Dokumentálás, archiválás
– Rábeszélő funkció
Mindezek a feladatok egyetlen orgánumhoz is kapcsolódhatnak, és persze bármelyik média dönthet úgy, hogy csak és kizárólag szórakoztató, vagy csak és kizárólag közízlést formáló feladatokat vállal, de a társadalmi felelőssége annál nagyobb egy platformnak, minél több embert ér el.
Most az van, hogy a szűk rétegnek szóló hobbiblogok látják el a felelős munkát – úgy, mint: tájékoztatás, ismeretterjesztés, fórum, szocializáció, nevelés, kultúra közvetítése, közművelés, dokumentálás, archiválás –, a nagyformátumú, rengeteg embert foglalkoztató, és hatalmas tömegeket elérő médiák meg köszönik szépen, maradnak csak némi szórakoztatásnál, és úgy egyébként a közízlés sárba tiprásánál.
Ez óriási probléma a jelenben, de én bízom benne, hogy tudunk rajta változtatni.
Mi lehet a jövő ezek után?
A jövő afelé fog elmozdulni, hogy a következő 4-6-8 évben az emberiség pokolian rá fog unni erre a cinikus, flegma, mindenkinek beszólós, fensőbbrendűséget sugalmazó kommunikációs stílusra, és vissza fog fordulni a szabatos, lényegretörő, tényközlő, ténylegesen felelősségvállaló médiák felé.
Nem lesz persze média-apokalipszis, mert ez, ami most történik, egy evolúciós folyamat, és az ember már sok ilyen révén fejlődött ide, ahol most tartunk, és ebből is fel fogjuk építeni magunkat egy új szintre.
Azok, akik nyitottak ezekre a médiákkal kapcsolatos témákra, érzékelik, hogy ez most egy gödör, ami már tart egy pár éve, de amilyen gyorsan forognak ezek a dolgok a világban, nincs már neki annyi előre, mint amennyit már kibírtunk vele hátra.
Szerintem kifelé megyünk a málnásból. Ez abból is leszűrhető, hogy nagyon sokan fásulnak bele a Facebook frusztációjukba, és fordulnak el onnan is. Márpedig a Facebook kifejezetten addiktívra lett megtervezve és tökéletesítve, tehát ha arról sikerül az egyénnek leszoknia, akkor gyakorlatilag bármiről le tud jönni, ami számára nem hasznos. Ehhez idő kell persze.
Az internetes tudatosság is egyre fejlődik. Egy felhasználó 2 évig új felhasználónak minősül az interneten, aki számára minden új és minden izgalmas. Kb. 2 év után beáll egy, a személyiséghez is passzoló online rutin, amikor a felhasználó már sokkal tudatosabb fogyasztó a neten, és sokkal igényesebbé is válik: a mennyiségi igényét felváltja a minőségi igény.
Ezekben persze lehetnek hullámok, de egyre kisebb kilengésekkel.
Fejlődünk.
Mindig.
De fontosnak tartom időről-időre feltérképezni az aktuális helyzetet, hogy évek múlva visszanézve lássuk: bizony, innen álltunk fel, már megint.
Ez a poszt ezt a célt szolgálja: és remélem, azért információt és tanulságot is szolgáltatott, és dokumentált egy olyan helyzetet, amiből már sokan keresik a kiutat. Aztán pár év múlva már remélhetőleg csak a szépre emlékezünk :).
Vidi Rita
