A közösségi média imádata még a web2.0 megjelenésével egy időben megkezdődött, a 2000-es évek elején.
Közösségi médiának számítanak (Európában):
– A blogok komment szekciói
– A Facebook
– A nemrég nyugalomba vonult Google+
– A Twitter
– A Youtube
– Wikipédia
– és ezekhez hasonló, tartalommegosztó, publikálást végtelenül könnyűvé tevő platformok.
A web2.0 azt jelentette a 2000-es évek elején, hogy az állandó, statikus, sosem frissülő weboldalak helyett megjelentek a blogok – ún. internetes naplók –, amiknek két fő sajátosságuk volt: mindig a legfrisebb tartalom került felülre, és a látogatók hozzászólhattak a témákhoz. Ezeken a blogokon olyan könnyű kommunikálni és tartalmakat közölni, mint egy szövegszerkesztőbe írogatni és formázni a szöveget. Csak mindezt egy gombnyomással ki lehet tenni a nagyközönség elé, programozói tudás nélkül. Szép és jó világ volt ez akkoriban, mikor elterjedtek a blogok a világban.
Aztán jött a Twitter, aminek az volt a lényege, hogy mindössze 140 karakterben lehetett közölni és követőket szerezni, egy egyszerű regisztráció után, majd érkezett a Facebook, aminek meg az volt az értelme, hogy minél nagyobbra dagasztod az ismerősi körödet, és minél több visszajelzést zsebelsz be – like, megosztás formájában –, annál menőbbnek számítasz.
Magyarországon 2008 elején kezdett tarolni a Twitter, és 2008 végén, lassú felfutással a Facebook is.
Számtalan közösségi média szakember nőtte ki magát ezekben az időkben, akik azt vizionálták, előretekintve 5-10 évet, hogy a közösségi média meg fogja ölni az újságírást. (Ahogy a tévétől is várták anno, hogy megöli a rádiót.)
Ez nem történt meg, bármennyire is erőlködött rajta az újságírók sokasága és a közösségi média szakértők derékhada.
Tény, hogy bárki bármikor publikálhat bármit a saját minimédia felületén (személyes profiljában).
Tény, hogy sokszor előfordult már az, hogy magánemberek, véletlen szemlélők lettek megörökítői fontos pillanatoknak, amiket átvett később több tévécsatorna is.
Tény, hogy az újságírók vadásszák ezeket a tartalmakat, és általánosságban úgy tekintik, hogy amit valaki megoszt az ismerőseivel, az onnantól kezdve már szabadon felhasználható tartalom, míg ezzel maguk a megosztók igencsak vitatkoznak.
De az is tény, hogy az atomizálódott, egyszerre százezer irányból érkező százezer téma, amiben vastagon benne van az önfényezés is, soha nem fogja átvenni az újságírás és a hivatalos média szerepét.
Jó híreink következnek:
Azért nem öli meg a közösségi média az újságírást, mert:
– A közösségi médiában fellelhető, magánjellegű megosztások többségükben sosem lesznek olyan felelősségteljesen létrehozott és kezelt közlések, mintha legalábbis egy magát újságírónak tartó személy, vagy akár egy nem hivatalos, de önmagára mini-szerkesztőségként tekintő kis csapat közlései. Az ezek közti óriási különbséget nemcsak a közlők és az erre érzékenyek, de általában befogadók – a közönség is – érzi.
– Annak idején, mikor kikiáltottam, hogy legyünk a 10 millió író országa, azzal támadtak a jóakarók, hogy „cöcöcö, hát de akkor ki fog majd olvasni, ha mindenki ír?”. Nagyon elmés kirohanásnak tartottam már akkor is ezt, csak azt nehezményeztem, hogy a közösségi médiát senki sem támadta, hogy ha mindenki média, akkor ki lesz médiafogyasztó? A többség természetesen marad mindig inkább olvasó, csak maximum az igényszintje növekszik az írott művekkel kapcsolatban, és a közösségi média felületeken is a többség marad fogyasztó, nem pedig mindenkit megelőzni akaró közlő. A fogyasztói igények pedig hullámzóak, és a könnyed és/vagy panaszfalként üzemelő ismerősi megosztások mellett-fölött más, összefogott, kerekebb adathalmazokra is kíváncsi. És minél több a panasz, kirohanás és egyéni megosztás, annál inkább tolódik a befogadók igénye a minőség irányába.
– Ez olyan, mint a főzés: aki próbált már főzni, az már más szemmel is tudja nézni – más ízlelőbimbókkal is tudja ízlelni, vagy az ízlelésben tudatosabbá tud válni – a finom, esetenként bonyolult étkeket. Nem lesz mindenkiből szakács, aki főzött már valaha, de egyre műértőbb tud lenni, mert egyszerre több szintét is tudja értelmezni a műnek. Ez mindenképp fejlődés – ezért nem szoktam én apokalipszist kiáltani a közösségi média ártó hatásai miatt.
– Közösségi média és közösségi média között is óriási különbségek vannak. Vannak a bezáró és vannak a szabadságot adó médiák. A Twitter szabadságot adó, a Youtube szabadságot adó, míg a Facebook bezáró. (A Facebook-hoz tartozó Instagram jelenleg még szabadságot adó verzióban működik, tehát nem zár be egy kis buborék-börtönbe, de ne legyenek illúzióink: amint az lesz üzletileg előnyös, megteszi.)
A szabadságot adó verzióban működő közösségi médiák megadják azt a lehetőséget, hogy bármikor nyiss bármilyen irányba, az érdeklődésed változásának megfelelően. A Twitteren ma egy zenekar megosztásai érdekelnek a legjobban, de holnap, ha már a muffinsütésre leszel rákattanva, akkor nem kell a tegnapi zenekart lesned, mert ott lesz már egy csomó minden más. Amit bekövetsz, azt mindig eléd teszi akkor is, ha az illető ezerszer tweetel.
A Youtube dettó: figyeli az ízlésedet, tudja, mit néztél tavaly nyáron, és van sejtése arról is, hogy mit nézel jövő ilyenkor, de számtalan szempont szerint ajánlgatja neked a néznivalókat, és ha te közölsz, a te tartalmaidat is színes közönséghez fogja eljuttatni. Nem mellékesen a keresője is tökéletes.
– Az embernek evolúciós igénye az, hogy hiteles forrásból tájékozódjon. Még közmondásunk is van erre: Nem az a lényeg, hogy mit mondanak, hanem az a lényeg, hogy ki mondja.
Évezredek alatt fejlődött olyanná az agyunk, hogy a nálunk okosabbaktól akarunk tanulni, nem azoktól, akik legfeljebb ugyanolyan felkészültségi szinten vannak az adott témában, mint mi, vagy jó eséllyel még akár alatta is. Vagy a téma szakavatott értőitől akarjuk az infót, vagy pedig olyanoktól, akik ellenőrzik, hogy az infó az szakavatott értőktől származik. Ez utóbbiak az újságírók, médiaszakemberek a modern világban, az őskorban meg ők voltak a törzs bölcsei, vezetői. Ez az evolúciósan kifejlődött igényünk nem írható felül pusztán 15 évnyi Facebook-ozással, és bár évtizedekre érdekes lehet azt nézni, hogy mit gondolnak mások, de ez a hóbort múlófélben van, mert 15 év alatt már százmilliók jöttek rá, hogy a saját túlélési esélyüket gyengítik, ha mások ellenőrizetlen minőségű gondolatait teszik magukévá.
A közösségi média jó. Az emberek közléshez való jogát maximálisan biztosítják, és némelyik még a közönséghez való eljutást is segíti (a szabadságot biztosítók).
De egyetlen közösségi média sem képes az atomizált, szétforgácsolódott, ebből kifolyólag frusztrálóan értelmezhetetlen, átfogó képet nem biztosító, hiteltelen közleményeket egyberendezgetni, összeállítani, hierarchiába rendezni, hitelessé konvertálni. Nem ez a céljuk. A céljuk az, hogy órákat tölts el a platformon, minden infóról egy következőre pattanva, mintegy sziszifuszi folyamatként, és közben egyre több reklámba ütközve.
A hagyományos média – az internetes média is hagyományos média, hiszen már a közösségi média is lassan 15 éves – hatalmas pofonokat kapott a közösségi médiáktól, legnagyobbakat a Facebook-tól, amelyik még azt is képes volt elérni, hogy dinasztikus médiabirodalmak beáldozták a saját, független platformjaikat, hogy kizárólag a FB-on keresztül érjék el az embereket, és onnan ne is akarják átterelni a saját oldalaikra őket. Ez olyan szintű szervilizmus, hogy ezt látva az ember el is fogadja, hogy igen, vannak, akiknek veszniük kell.
De a hatalmas pofonokból és akár még a földre kerülésből is fel lehet állni, és most jó alkalom van felállni, leporolni magunkat, átgondolni a dolgainkat, és beinteni az emberi elméket frusztráló platformoknak, miközben tovább használjuk a szabadságot adó közösségi médiákat, hiszen azért vannak.
A közösségi média a hagyományos média mellett nagyon fontos szerepet tölt be. De ezek sosem fogják legyőzni egymást, mert igazából nem is kellene versenyezniük. Az, amelyik a hagyományos média legyőzésére törekedett, el fog hullani a harcban.
Nem gyorsan, viszont lassan.
Addig is mi a feladat?
Tenni a dolgunkat tovább.
Vidi Rita
