Magyarországon 2019 a rendszerváltás emlékéve lesz, de sokak szerint még csak most jött el az esély egy igazi rendszerváltásra. Így 2019 nem emlékév lehet, hanem AZ év.
Értelmiségi és médiaközeli emberek mostanság sokat beszélgetnek arról, hogy vajon kinek mi a felelőssége abban, hogy 30 évvel a naiv rendszerváltás után újra változást óhajt a nép. Ki a felelős abban, hogy nem történt rendszerváltás? Ki a felelős abban, hogy átsétáltunk a kommunizmusból a kapitalizmusba, de alapjaiban nem változott semmi, és hogy ilyen könnyű lebontani a jogállamiságot, mint ahogyan megtörténik?
Ki a felelős? A politikusok? A nép? A magyarok gondolkodásmódja? Vagy a média? Most a média felelősségéről szeretnék beszélni.
Ma Magyarországon a magát ellenzékinek tartó média semmi mást nem csinál, csak azt, amit nem lenne szabad, ha valóban az a céljuk, amit vallanak: hogy az ellenzéket támogassák. Ők ugyanis a működésükkel a kormányt támogatják.
Ma, Magyarországon a magát függetlennek (pártatlannak) nevező média helyzete még egyszerűbb, ők egyértelműen a kormányt és annak törekvéseit erősítik.
Megmagyarázom.
Az ellenzéki és független sajtó így dolgozik:
– Kizárólag negatív kicsengésben mutatja be a kormányt és minden tagját, a tisztségviselőit, a legkülönbözőbb szinteken és pozíciókban lévő embereit, de még a rokonaikat is. Ha nem lelhető fel egyértelműen a negatív kicsengés, akkor az értetlenkedés a közlés végső konklúziója.
– Negatív kicsengésben mutatja az ellenzéket is, de ha nincs is például konkrét bűnökre/hibákra való rámutatásnak aktualitása , akkor is gyengének, tutyimutyinak, semmirekellőnek, vagy esélytelennek mutatja őket – de még a legvisszafogottabb ellenzéki média is kinyilvánítja, mennyire nem hisz az ellenzék erejében.
– Nem mutatja meg a függetleneket. A független képviselők és polgármesterek, netán a független testületek kizárólag megválasztásukkor és botrányok esetén kerülnek be a médiába.
– A közéleti médiákat többnyire a kormány eteti infóval, és a médiák esznek is a feléjük nyújtott tenyérből. Erre példa: 2018. december 12-én körülbelül 40 különböző szavazás történt az Országgyűlésben, az ismert botrányos körülmények között. A megszavazott törvénymódosítások szerteágazóan érintették az életünket, többek között szóltak az ápolási díj emeléséről, a homeopátiás szerek forgalmazásának szigorításáról, és sok más egyébről. Ezek megszavazása 2018. december 12-én valóban hír volt, minthogy az is, ahogyan megszavazta a parlament. Ennek ellenére 2018. december 17-én új hírként jelent meg a legtöbb független médiában, hogy a kormánypártok felháborítónak tartják, hogy az ellenzék nem szavazta meg az ápolási díj emelését. 5 nappal később új hírként jelent meg a kormány értelmezésében, egy 5 nappal korábbi eseményről, amire szintén oda lehetett volna figyelni az MTI rendszerében, csak hát kinek van erre energiája ugyebár a 80-100 fős ellenzéki szerkesztőségekben? 5 nappal korábban nem vették sorra a tényleges híreket – avagy a tényeket -, hanem megvárták, míg a kormány tálalta a maga értelmezésében – kihasználva persze azt, hogy az ellenzék mit szavazott és mit nem szavazott meg -, és aztán az ellenzéki média erre robbant rá, nem pedig az eredeti, 12-ei hírre.
A sajtó rászokott arra, hogy készen kapja a híreket, és nem figyel oda az infómorzsákra, nem kérdezi meg a szakértőket, nem jár utána semminek. Amíg ez így marad, hogy minden a kormány profi kommunikációs szakembereinek értelmezésén keresztül kerül ki a közvélemény elé, addig az ezeket közlő, magukat függetlennek és ellenzékinek valló médiák kizárólag a kormányt támogatják.
– A magyarországi viszonyokra az a jellemző, hogy a kormány monopolhelyzetben van a közéletben. A médiának mindig feladata a monopolhelyzet enyhítése, és a gyengébb hangúak, a láthatatlanok, a nehezen láthatók közlési felülethez való juttatása. Nemcsak feladata ez a médiának, hanem felelőssége is. Ez nem történik meg Magyarországon.
– A független és ellenzéki média a kormánypártok minden elejtett szavát isszák, elemzik, és tovább is terjesztik – vagyis hatástöbbszöröző erőt adnak annak, akinek állítólag nem akarják a hatását többszörözni.
– A legapróbb hülyeséget is felkapják, és mint véres kardot, hordozzák körbe, pedig a médiának feladata az is, hogy mérlegelje: a közvélemény számára ténylegesen mik a fontos és mik a kevésbé fontos információk.
– Minden megjelenítési csatornát kreatívan alkalmaznak: ha egy kormánypárti polgármester például 20 ember előtt mondott bődületes baromságot, akkor természetesen kell róla gyorshír, aztán szakértői elemzés, aztán véleménycikk, aztán riport, aztán interjú, aztán videó és képek is. Muszáj a 20szoros eredeti hatást megszázezerszerezni, mert hát az mutatja meg az adott média erejét ugyebár. Pedig a médiának az egyik legnagyobb felelőssége az, hogy mit NEM közöl tovább, hogy minek nem sokszorozza meg az erejét.
– Rengeteg a töltelék információ a lapokban és portálokon, hogy trendik és szórakoztatóak is legyenek, pedig ez frusztrálja az információt befogadni akaró közönséget. Minél inkább szórják a figyelmet, annál nagyobb stresszt okoznak az olvasók számára. A média ma már semmire nem ad választ, csak és kizárólag újabb és újabb kérdéseket akar felvetni, hiszen az a legegyszerűbb: elmélkedni. Ha mégis adnak választ, azt a kormány – ahogy fent is említettem – készen szállítja nekik, hiszen egyrészt ők tudják, mit is akarnak, másrészt ehhez profikat alkalmaznak.
Hogy mindenki számára egyértelmű legyek: amit most a független és ellenzéki sajtó csinál, az a mostani kormányt erősíti, és ez miatt a felelőssége a magát maradék túlélőnek tituláló, jelenlegi ellenzéki sajtónak sokkal nagyobb, mint az esetleg kinn tüntetőké, vagy az ellenzéki pártoké, képviselőké.
Mondom egyszerűen: az ellenzéki média felelőssége nagyobb, mint az ellenzéki pártoké.
A média ugyanis, ahogy már említettem, hatástöbbszöröző eszköz. A hatástöbbszörözést úgy képzeld, mint a hatványozást. A pártok a számok, a média pedig meghatványozza a számokat. Ha közli, akkor hatványozza is. Ezt a hatást csak úgy tudja kiiktatni, ha NEM KÖZÖL, vagy jelentéktelen módon közöl – ez a negatív kitevőjű hatványozás.
Annak idején, mikor még csak nyomtatott sajtó létezett, a főszerkesztő és csapata döntöttek arról, hogy bizonyos hírek hol, milyen jelentőséget sugallva jelenjenek meg, és erre azért is volt szükség, mert a hely ugyebár véges volt.
Nem volt mindegy, hogy mi került a címlapra, és nagyon lényeges jelzés – vagyis mögöttes üzenet – volt az, ha egy hír vagy információ a sokadik, vagy utolsó oldalra került. A sajtó felelőssége megszűrni és értelmezni egy-egy hír hírértékét, és eldönteni, hogy miféle hatványozást foganatosít: pozitív vagy negatív kitevőjű hatványozást alkalmaz.
XY polgármester furcsa beszédet tartott az ovisoknak a milliárdokról, és ez végigsöpör az interneten, a független sajtóban, mégpedig a vezércikk helyéről integetve.
Hogy mit ér el a független sajtó ezzel? 5 percig szörnyülködik a közönség, megindul a komment áradat, megint van min felháborodni, és érdekes módon a kormány megint erősebb lesz, az ellenzék meg megint gyengébb.
Ma az ellenzéki és független sajtó szinte kizárólag online működik, és ez által az arra érdemtelen hírek is kikerülnek – ha csak átmeneti időre is – a vezércikk pozícióba. A tárhely a neten végtelennek tűnik, de az elmúlt 30 évben az emberi elme kapacitásai nem növekedtek. Tehát minden infót az emberek elé önteni abban a formában, ahogy azt például a kormánytól kapják készen, az olyan, mint mikor a disznók elé odaöntik a moslékot. Valaha az is lehetett finomság, de vegyítve, egymásba öntögetve már csak mosléknak hívjuk.
Ha ma, bármelyik függetlennek tekinthető sajtóorgánum magát inkább ellenzékinek tartja, azonnal szakítania kell azzal, hogy a kormányt erősíti! Mert – ismételjük ezt sokszor! – a média felelőssége nagyobb, mint a politikusoké és pártoké.
Pont ezt ismerte fel még 2006-2007 környékén a Fidesz, és pont ezért építette ki a saját birodalmát, az ő szempontjából nagyon is logikus lépésként. De a magukat független médiának valló orgánumoknak nagyon meg kellene fontolniuk, hogy miközben ágálnak a Fidesz médiafölénye ellen, nekik maguknak nem kellene beállniuk a kormány-csapatba, vagy ha megteszik – merthogy napi szinten megteszik –, vállalják fel végre, hogy ez kifejezett céljuk. Nem szégyen az! De ha nem ez a kifejezett céljuk, akkor akkor hagyják abba azt, amit most művelnek.
Mit kellene tennie szerintem az ellenzéki és független sajtónak? (Objektivitásról mindjárt, alább.)
– Azonnal kormány-elvonót kell tartani. Soha többé egy szót se szabad ejteni a nagy ellenfélről közvetlenül, a sajtó közlésében (értsd: MTI híreket sajtó vagy újságíró szempontból átnarrálni, kommentálni, pláne tilos átvenni MTI híreket).
– Csak és kizárólag arról szabad beszélni, amit pártolunk, és az mellett kell érvelni – például ideológia, szellemi irányzat. Azon a tengelyen kell párbeszédeket folytatni, azoknak kell fórumot biztosítani, akik az ellenzékről és az ellenzéki jövőről akarnak beszélni. Azok mellett kell kiállni, akik mellett állítólag tényleg ott vagyunk. Mellettük kötelező. És csak róluk szabad beszélni, meg minden olyasmiről, ami hozzájuk kapcsolódik, velük van összefüggésben. Ha erre nem vagyunk képesek, akkor ne állítsuk magunkról, hogy ellenzékiek vagy kormánykritikusak vagyunk, mert a Fideszt a kritika is csak erősíti.
– Le kell szokni a készen kapott hírek felhasználásáról. Sokkal drágább és időigényesebb saját magunknak utánajárni mindennek, de sokkal függetlenebb is.
– Összesen 7 párt van a parlamentben: Fidesz, KDNP, MSZP, Jobbik, LMP, Párbeszéd, DK (nem sorrendben). Mindegyikről egyenlő arányban kell közölni, tehát ha a Fideszről szó esik egy nap, akkor elő kell szedni a többieket is és meg kell őket szólaltatni. Ez azt jelenti, hogy napi szinten akkor 7 közlés születik, 7 különböző narratívával, értelmezéssel. Ez a függetlenség, ez a pártatlanság! És persze ez az iszonyatosan sok munka is. (A pártok felelősségéről külön írok majd, hát nekik is van hova fejlődniük.) Kiegészítés: nemrég leíródott/elhangzott (forrásokat majd keresek, csak leírom, mielőtt elfelejtem), hogy hát elég nehéz a többi pártról írni, mert nem történik velük/náluk semmi. Ez aztán a felismerés! A kormány 9. éve dolgozik azon, hogy úgy tűnjön, ellenzéki oldalon bármi ami történik, jelentéktelen. És ezt most mentségül megfogalmazta a sajtó is, hogy hát számukra tényleg úgy tűnik… Ez szerintem nem mentség. Ez szerintem egy probléma, amit ha megfogalmaztunk már végre, akkor könnyű megoldani is.
– A kormányról, annak döntéseiről, eredményeiről csak az ellenzéki pártok és független szervezetek (például szakszervezet, vagy független értelmiségi szakértő) száján keresztül eshet szó. Például: Most, hogy asz ÁSZ elküld 100 embert, azt a hírt nem az MTI száján keresztül kellett volna közölni, hanem egy szakszervezeti vezető száján keresztül! Az MTI a kormány szócsöve. Most pont fordítva történik, mint kellene: minden a kormány narratívájával van tálalva, ez jogtalan előnyökhöz juttatja a közvélemény előtt, miközben a többi versenytársat jogtalan hátrányba taszítja ugyanez. Egyébiránt pedig a sajtó feladata LÉTREHOZNI is a közlést, arról le kellene szokni, hogy készen kapott termékeket közölnek tovább, maximum egy kis kommentárt hozzáfűzve, aztán véleménycikkekben tovább hatványozva az egyébként általuk is aggályosnak kikiáltott információk erejét.
Nagyon leegyszerűsítve: a kormány narratívája többé nem szabad, hogy létezzen a független és ellenzéki sajtó számára, hanem saját és mások (nem kormány) narratívát kell alkalmazni és közölni.
Hát, de akkor mi lesz az objektivitással? – kérdezheted
2018-ban rendszeresen ment és megy a vita arról, hogy lehet-e független a sajtó. Mint látjuk, Magyarországon nem az: nem független.
Az már viszont nagyon régóta nem vita tárgya, hogy hogyan lehet objektív a sajtó, mivel ez az egész felvetés már okafogyottá vált vagy 15 éve. Nincs objektív sajtó, úgyhogy ha valaki ebben a véleményvezérelt világban azzal érvelne a fentiek ellen, hogy „hát de akkor az objektivitás kérdésével mi lesz?”, akkor én ezt a felvetést most kapásból lepattintom.
Senkit nem érdekel az objektivitás. Még engem sem érdekel MOST, pedig én is szeretem magamról azt gondolni, hogy objektív vagyok. De ember vagyok, nem lehetek objektív. A sajtó lehetne, de most nem ez a feladat Magyarországon. Előbb tényleg függetlennek kellene lenni, vagy tényleg fel kellene vállalni, hogy a kormány szekerét toljuk. (A kormány egyébként tudja, hogy kikre számíthat ebben.)
Van egy nagyon összetett folyamat, amin végig kellene mennie Magyarországnak, és most az van, hogy egy hegy lábánál állunk, és meg kell másznunk azt a hegyet úgy, hogy fogalmunk sincs, milyen nehézségek és kihívások vannak előttünk. Az objektivitás a Himalája csúcsa. Majd kezdjünk erről akkor beszélni, ha már a csúcsratörés kihívása közeleg. De az még innen tőlünk legalább 8848 képzeletbeli méterre van.
Vidi Rita
Borítókép: pixabay.com
